Két nehézség
Arról szeretnék bizonyságot tenni, ami tegnap történt a szülőklubban. Pszichológusként a munkám során találkoztam egy családdal. Kb. egy hónappal ezelőtt jelezte az óvodavezető, hogy van egy nehéz sorsú család, akikkel foglalkoznom kellene. A gyermeknél elmaradást tapasztalnak a fejlődésben, és néhány hónappal ezelőtt veszítette el az édesanyját hirtelen, daganatos betegségben. Az édesapa egyedül maradt a kislánnyal, egy nagyobb testvérével együtt neveli őket. Úgy éreztem, hogy ebből a két nehézségből egy is elég lenne az apa számára.
Nem érti meg a kislányát
Két héttel ezelőtt személyesen is kimentem az óvodába, megfigyeltem a kislányt, akinél autisztikus tüneteket vettem észre. Ezt rögtön jeleztem az óvodavezetőnek, és szerettem volna a kislány vizsgálatát elindítani. Ezen a héten, kedden hívtam be az édesapát egy beszélgetésre. Első találkozásunkkor egy megtört embert láttam, aki saját szavaival elmondta, hogy nem sok reménysége maradt az életben. A gyász fájdalma mellett, küzd a megélhetésért és a kislány felneveléséért. Mégsem panaszkodott, és nem vár segítséget, nem akar kiszolgáltatottá válni. A legnagyobb fájdalom jelenleg mégis az a számára, hogy nem érti meg a kislányát, mert szavakkal nem kommunikál, nem érti, miért sír, mitől ijed meg, miért ordít, és szeretné megérteni, de ezért nem sikerül megnyugtatnia őt.
Merni nagyot álmodni
Nagyon a szívemre helyeződött ez a család, azt láttam, hogy emberi megoldás nincs a számukra. Szerdán került sor a szülőklubos megbeszélésünkre. Mivel ilyenkor SNI-s családokért is imádkozunk, megemlítettem ezt az új családot, hogy milyen helyzetbe kerültek. Krisztián, a baptista gyülekezet lelkésze megkérdezte, miért beszélek róluk a szolgálói közösségnek: azt mondtam, nem tudom, csak imádkozzunk értük egyelőre. Krisztián azt mondta, merjünk nagyot álmodni, és nagy dolgokat kérni az Istentől, hívjuk el őket a szombati szülőklubra. Tudtam, hogy akadályt jelenthet számukra a közlekedés, és nem tudtam, hogy a kislánnyal mennyire sikerül elindulniuk, hogy fogja ezt viselni. Imádkoztunk értük. A következő napok sűrűsége és a saját hitetlenségem miatt mégsem hívtam el őket a szülőklubra, belül azt éreztem, túl korai lehet ez még nekik. Szombat délben, tegnap csörgött a telefon, Krisztián hívott, hogy éppen most imádkoztak a feleségével, és Isten arra indította őket, hogy ezt a családot el kell hívni a mai alkalomra. Így szombaton felhívtam az édesapát, akivel még csak egyszer találkoztunk, és ahogy Krisztián kérte, meghívtam az alkalomra. Az apa igent mondott.
Isten kicserélte őket
Megköszöntem és mondtam, hogy értük megyünk. Krisztiánt visszahívtam, hogy jönnek. Igazából nem tudom, ki csodálkozott a legjobban, de mind nagyon megörültünk ennek. Az apát és lányát elhoztuk az alkalomra. A kislány egy idő elteltével megnyugodott. Csodálatos volt látni Isten munkáját. Azonkívül, hogy egy csodaszép kislány érkezett meg az apukájával, Isten kicserélte őket. A kislány, aki nem beszél, apának szólította az apukáját sokunk füle hallatára. Az apa boldog volt! Az arca megváltozott, újra tudott örülni, érezte az elfogadást és a szeretetet, most az emberek nem fordultak el tőle, mint korábban. Mikor az imádságra került sor, kérte, hogy imádkozzunk azért, hogy fel tudja nevelni a kislányát. Tudta, hogy az életben minden okkal történik. Lánya kapott játszótársat is egy másik kislány személyében, örültem, hogy Isten milyen csodásan rendezi a dolgokat.
Oláh Boglárka
SNI szülőklub szervező
